Ezzel a programmal sikerült a nemzeti összetartozás érzését erősíteni, Erdély kultúremlékeit megismerni, baráti kapcsolatokat kialakítani, karitatív célú adományainkat eljuttatni Dévára a gyermekotthonba. Történelmi, földrajzi, néprajzi áttekintéssel készültünk az útra. Videóról, személyes beszélgetésből megismertük a dévai gyermekotthon mindennapjait, a helyi irodájuktól megtudtuk, mire van szükségük. Plakátokon és szülői értekezleten a családok segítségét kértük az adományokhoz. Április közepétől folyamatosan az egész iskolát bevonva gyűjtöttük össze az adományokat. Felosztottuk a kiselőadások témáit, előzetes gyűjtőmunkára készítettük fel a tanulókat. Az utazáson hátrányos helyzetű és gyermekotthonos diákok is részt vettek, akik számára a pályázattal nyílt lehetőség az utazásra. Az utazáson bőséges és változatos programban volt részünk. Megismertük az útvonal történelmi, kulturális emlékeit, nyomon követtük az évfordulóhoz kapcsolódva a Dózsához fűződő eseményeket. Az Erdélyben készített fotókból PowerPoint bemutatót készítettünk, kiselőadás keretében bemutattuk a mostani 6. osztályosoknak. Az Összetartozás napjára a külhoni magyarsághoz kötődő emlékeket, fotókat, a gyűjtőmunka anyagát feldolgoztuk tablón, faliújságon, iskolarádiós műsort, és ezt a weboldalt készítettük. A Budai Polgárban cikk jelent meg a programról.

Május 22-én hajnalban, háromnegyed ötkor kissé fáradt, mégis csillogó szemű, izgatott diákok és mosolygós, titkon aggódó szülők gyülekeztek a Komjádi-uszoda parkolójában. Nagy izgalommal vártuk a busz érkezését, s közben azon tanakodtunk, vajon mi vár ránk az elkövetkezendő napokban, milyen felejthetetlen élményekkel térhetünk majd haza. Miután elhelyeztük csomagjainkat a buszban, a tanulók búcsút vettek szüleiktől, elfoglalták helyüket, s máris indultunk iskolánkhoz, hogy bepakoljuk a dévai gyermekotthon számára összegyűjtött hatalmas mennyiségű adományt.

Az utazás első óráiban még a nyugtalanság, az izgalom zaja töltötte be az utasteret, majd szép lassan elcsendesült a busz, a gyermekzsivaj halk szuszogássá szelídült. A határon kissé döcögősen ugyan, de probléma nélkül átjutottunk, s megállíthatatlanul gurultunk első állomásunk, Arad városa felé. Megérkezvén, a vasútállomáson csapatunk kiegészült a helyi idegenvezetővel, Andrással, aki kirándulásunk három napja alatt igyekezett kiapadhatatlan tudásvágyunkat enyhíteni. Városnéző sétánk során megcsodálhattuk Arad gyönyörű szecessziós épületeit, minorita templomát, túránk lezárásaként pedig megkoszorúztuk a Szabadság-szobrot, leróva kegyeletünket a tizenhárom aradi vértanú előtt. Innen Máriaradna felé vettük az irányt, ahol megtekintettük a felújítás alatt álló kegytemplomot. Érdekes és információkban gazdag előadást hallhattunk a templom történetéről, miközben ámulva figyeltük e barokk építmény monumentalitását és lenyűgöző szépségét. Első napunk megkoronázásaként kellemes melegben felgyalogolhattunk a 252 méter magasan fekvő Solymosvárhoz. A lélegzetelállító kilátás kárpótolt bennünket minden kínkeservesen meghódított emelkedőért. Bár mi a felfelé vezető út megtételét gondoltuk embert próbáló feladatnak, bebizonyosodott, a lejutás sem lesz kalandoktól mentes, ám végül mindenki szerencsésen, épségben „földet ért”. A programoktól és a hőségtől elfáradva érkeztünk meg szálláshelyünkre, Csernakeresztúrra, ahol ízletes és laktató vacsorával vártak szállásadóink. A közös étkezés befejeztével fiú-lány csapatokra oszlottunk, és minden csoport a szállásadójával és kísérő pedagógusával a kijelölt szállásra indult. Ott még megbeszéltük az aznap történteket, s kicsit játszottunk, hadd vezessék le a gyerekek a napközben felgyülemlett feszültséget. Az átélt élményektől megittasulva meglehetősen későn hajtottuk álomra fejünket.

Megérkezésünk másnapján reggel fél nyolckor megreggeliztünk, felvettük elemózsiás csomagunkat, és indultunk a buszhoz. Délelőtt Gyulafehérváron megnéztük a történelmi központban található érseki székesegyházat, Hunyadi László és Hunyadi János sírhelyét, majd rövid szabadprogram keretében mindenki kedvére róhatta a vár macskaköves utcáit, és vásárolgathatott az utcai árusoktól.

Délután öt órára érkeztünk meg a dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthonához. Bevallom, ezt a programot várták legjobban mind a diákok, mind a pedagógusok. Utazásunkat iskolaszintű összefogás előzte meg, több napon keresztül tartós élelmiszereket, tisztítószereket, ruhaneműket, játékokat, íróeszközöket gyűjtöttünk az otthon lakóinak. A tanulók, szülők és pedagógusok áldozatos munkájának köszönhetően hatalmas csomagokkal készülődhettünk az útra. Osztályfőnöki órákon beszélgettünk Böjte Csaba személyéről, tevékenységéről, hogyan karolja fel az erdélyi nehéz sorsú gyermekeket: menti meg őket - sokszor az éhhaláltól -, biztosítja számukra a tanulás és továbbhaladás lehetőségét, feltételeit, eligazodásukat jövőbeni életükben. Kisfilmet tekintettünk meg az otthonról, amelyen bepillanthattunk az ottlakó gyermekek életébe, hétköznapjaiba, ezáltal felkeltettük, illetve megerősítettük tanulóinkban a segítségnyújtás szükségszerűségét és felejthetetlen élményét. Az iskolánk által gyűjtött adományokat átnyújtottuk a otthon lakóinak, ezt követően az egykori kolostorudvaron egy bentlakó fiú mesélt a ház működéséről, az ott élő gyermekekről, továbbá a saját életéről. Ámulva hallgattuk előadását, milyen határozott célokkal, komoly jövőképpel rendelkezik egy ilyen fiatal ember. Lassan oldódott a hangulat, s tanulóink is bátorkodtak kérdezni, így egyre kötetlenebb beszélgetés alakult ki. Két „családot” látogattunk meg - egy fiú és egy lány lakást -, megtekintettük a gyermekek szobáját, ott meséltek mindennapjaikról. A látogatási idő rövidsége miatt - misére kellett menniük a gyerekeknek - sajnos rengeteg megválaszolatlan kérdés maradt bennünk. Ennek ellenére élményekben és tapasztalatokban gazdagon vettünk búcsút vendéglátóinktól. Ez a nap sem érhetett véget egy kis hegymászás nélkül. Ezúttal Déva vára volt a célpont, ám itt nem a hőség és a meredek emelkedő jelentett kihívást, hanem a tériszony. Kőmíves Kelemenék építménye a város fölé emelkedő hegyen, egy 250 méter magas sziklán terül el. Helyreállítási munkálatai 2008-ban kezdődtek meg, cél, hogy a térség egyik kulturális központjává váljon. A romos várhoz telekabinnal jutottunk fel, útközben - ha mertünk - gyönyörködhettünk az alattunk elterülő tájban, a város látnivalóiban. Eme erőpróbáló feladat után alig vártuk, hogy szállásunkra érjünk, és kipihenhessük a szinte egész napos buszozást. Jutalmunk ismét egy fenséges vacsora és ízletes desszert volt. A napot közös énekléssel zártuk: Gréta két népdalt tanított nekünk, ettől fellelkesülve minden asztal egy-egy saját számmal is készült, természetesen a tanárok is. Nagy tapssal jutalmaztak bennünket, gyanítom, nem énektudásunkat értékelték ily elismeréssel. Utolsó éjszakánkat hosszú virrasztással zártuk, megbeszéltük, nem szeretnénk még hazautazni.

Utolsó napunkat meglehetősen fáradtan kezdtük, reggeli után összecsomagoltunk, rendet raktunk a szobánkban, majd elbúcsúztunk szállásadóinktól. Apró ajándékokkal köszöntük meg kedvességüket, vendégszeretetüket. A falu lakossága túlnyomórészt magyar anyanyelvű, holott a környező településeken már csak szórványban élnek magyarok, így csodálatra méltó és példaértékű, ahogyan a csernakeresztúriak a magyarságukat őrzik, és igyekeznek azt a jövő nemzedékének is átadni. A hazafelé vezető úton először Vajdahunyad várát tekintettük meg, amelynek mása a Városligetben található. Teremről teremre haladva meghallgattuk a vár történetét, amelyet a vár lakóihoz fűződő érdekes anekdotákkal színesített idegenvezetőnk. Túránk végén emlékül egy-két csecsebecsét vásárolhattunk. Erdélyi utazásunk Temesvár látogatásával zárult. Legnagyobb fájdalmunkra az óvárosi rész jelenleg felújítás alatt áll, a munkagépeken és a feltúrt utcákon kívül kevés látnivalóban gyönyörködhettünk. Visszaszállva a buszra elbúcsúztunk Erdélytől, és megfogadtuk, még visszatérünk. Megérkezvén a határra rövid pihenőt tartottunk, kinyújtóztattuk fáradt tagjainkat, eszegettünk, majd irány Budapest. Este fél tízkor érkeztünk haza fáradtan ugyan, de sok-sok élménnyel, életre szóló emlékkel megtelve.